Mikor lett Jared Leto ilyen menő? Bár életrajzát olvasva a siker már gyerekkorában kódolva volt. Az aki sok időt tölt művészek között, gondolom nem lehet más, mint nyitott, érdeklődő. Ha még tehetséget is kapott a Jóistentől, akkor elég jó csomaggal indul, amit Ő megerősített azzal, hogy művészeti iskolában tanult tovább, majd a filmkészítés területén képezte magát.
Mindezek ellenére korai filmjeiben én csak egy „szomszéd fiút” látok benne. A Rekviem egy álomért című filmben nagyon jó, szuper a film is, mégsem mondanám feledhetetlennek sem a játékát, sem őt magát. Inkább a villanásszerű vágások, amik egyedivé teszik a filmet.
Aztán ott van az Amerikai pszicho az örök kedvenc! Szegény csúfos véget ér ahogy Christian Bale egy baltával szisztematikusan kivégzi. Eléggé beég az ember agyába ez a jelenet, mert a pszichopata főhős beteges részletességgel készül tettére. Tökéletes yuppi életmód, minimalista lakás, aminek fehér padlószőnyegét előre gondosan leragasztja újsággal. Kikészíti az átlátszó esőköpenyt, ami majd a ruháját védi, a baltát ami makulátlanul csillog -egyelőre- de még a zenét is tudatosan választja ki. Aztán lesújt és közben zenesztétikai előadása mellett szavakba önti dühét is, ami pusztán abban gyökerezik, hogy kollégáját trendibbnek látja.
Epizódszerepe van egy másik kultfilmben is, a Harcosok klubjában Brad Pittel, és itt is vérben úszva végzi.
És egyszer csak feltűnik a Mielőtt meghaltam című filmben brutálisan lefogyva, na jó, inkább elfogyva és androgün szerűvé átalakulva. És sikerül neki a lehetetlen, kitűnni Matthew McConaughey mellől. De nemcsak egyszerűen kitűnik, hanem megkapja élete első Oscar-díját is és egyáltalán nem érdemtelenül. Csodálatos a játéka, érzelemgazdag, tele árnyalatokkal. Nagyon nem egy egyszerű férfi női ruhában szitu.
Döbbenetes átalakulásokra képes, fogy és hízik, izmosodik vagy éppen teljesen leépíti az izomzatát, mindent alárendelve az aktuális szerepnek. Elképesztő tudatos, amihez talán vegán életmódja is hozzájárul. Szinte kortalan.
Létezik egy ezzel párhuzamos élete a 30 Seconds to Mars, aminek énekes zeneszerzője. Azt gondolom ez a szerelemgyerek az életében, hiszen sokat koncertezik, arról nem is beszélve, hogy bátyjával alapították a zenekart.
Sajnos tisztán látható, hogy a kezdetben őrült jó alt-rock zenét játszó banda szép lassan átment pop-rock zenét játszó mainstream csapattá. Míg Jared Leto személyes imidzse épül, a zenekar egészében inkább a könnyen emészthető, eladható popzene felé tart, sőt pontosabb megfogalmazás, hogy 2018-ra már meg is érkezett oda.
A fájdalmasan nagy különbséget jól mutatja, ha egymás után hallgatjuk meg a 2002-es Capricont, ami elképesztően ütős, nyers hangzásvilág, zseniális gitárzene, ösztönös ének. Itt nagyon hiteles az „útkeresős” szöveg. Majd egy hirtelen mozdulattal váltsunk a This is a war-ra. Hmm…utóbbinál is van üzenet, de annak súlyához mérten a pop hangszerelésű dal nagyon abszurd, és amikor a végén felhangzik a kórus, na az már konkrétan „We are the World” feeling. Majd megérkezünk a szintipop hangzásvilághoz az utolsó lemezzel. Az ének modoros és szörnyen érződik az effect használata. A szövegben bibliai utalások vannak, de nem alkot egységet a zene a szöveg és az ének.
Szerintem manapság Jared egyszerűen eljátsza a popsztárt, és mivel zseniális színész, ettől lesz annyira jó a színpadon! Elkezdte kitolni a határokat az öltözködésében, és az, hogy mindent bevállal, állati jól áll neki. Stílusikon lett. Ő simán hord sárgát rózsaszínnel, macigatyát inggel, csillogós pancsót és még sorolhatnám. Magasról tesz a konvenciókra. Egy ideje nyomja a Jézus alterego stílust, és amikor a Strandfesztiválon kijött a színpadra, kicsit én is elhittem, hogy valami földöntúli jelenséget látok. Annyira tudja magáról, hogy jó, és adott pillanatban ettől annyira megkérdőjelezhetetlen amit csinál. Azt hiszem az összes zenével kapcsolatos negatívum ellenére „bekajáltam” a show-t.
Szóval láttam és hallottam Jared Letot és engem meggyőzött, hogy Ő az egyik legjobb előadó a mai pop-rock felhozatalban. Szívből kívánom, hogy zeneiségében találjon vissza a gyökereihez. Most pedig levezetésképpen meghallgatom a Foo Fighterstől a The Pretender-t.
A zene legyen veletek! 🙂

Borítókép forrása: google