MANIFESTO- Cate Blanchett az istennő!

A várban mindenki a Frida Kahlo kiállításra megy, ahol komoly sorbanállás van, közben pedig egészen múlt hétig meg lehetett nézni Julian Rosefeldt Manifsto-ját, amiben Cate Blanchet szereplésével 13 kisfilmben mutat be különböző társadalmi rétegből élethelyzeteket. Eszközként a mára már -azt gondolhatnánk- elavult kiáltványt használva.

A kiállítás előterében egy idővonalon láthatjuk a különböző irányzatokat a Szituacizmustól 1960-tól a Pop Art-on keresztül egészen a Performance-on át a Filmig. A másik falon egy keresztrejtvényszerű ábrázolásban a 13 filmrészlet címe, az „izmus” megnevezése és a karakter fotója látható, így mire belépünk a terembe, azt hihetnénk, nagyjából képben vagyunk, hogy mire is számíthatunk. Ekkor a bevezető utáni első résznél borul minden és csak nézek ki a fejemből. A kiállítást életrehívó művész nem tagadta meg építész múltját, mert olyan hatásosan jeleníti meg a Szituacionizmus atmoszféráját a drónnal is felvett betonrengeteggel, hogy szinte összenyom, rám telepszik az egész. Olyan érzés, mint mikor nem tudok feljönni a víz alól. Egy ponton Cate kinéz a story-ból és belefröcsögi az arcomba furcsa szavak sokaságát a burzsoáziáról, a kapitalizmusról, Mi ez? Ez a nő elképesztő! Az rendben van, hogy Oscar-díjas, meg beugrik róla a Bábel Brad Pittel meg a Blue Jasmin, de ezt álmomban nem gondoltam volna.

Olyan durva hasonulás ez a szereppel, hogy saját személyisége teljesen megszűnik létezni. Átlényegülés és játék, mindegy, hogy férfivé, vagy nővé, prolivá, vagy sznobbá kell átváltozni, árad belőle minden.

Egy gond van, hogy innentől ennél jobbat nem, csak mást lehet csinálni.

Megyek tovább, jön a bróker, látom a nyomasztó embergyárat, az üzleti világ uniformizált világát majd ahogy távolodik a kép, már csak hangya mindenki, aki addig jelentősnek érezte magát. Minden viszonylagos, néha el kell távolodni és messzebbről ránézni az őrült fontosságunkra…

A filminstallációk úgy vannak programozva, hogy egy adott időben fordul ki mindegyik történetből a szereplő, kántálni kezdi a kiáltványt -furcsa módon, minden egyes alkalommal más hangról kezdve- és ekkor összeadódik a teremben lévő hatás. Nagyon működik! Gyarlóságom bizonyítja, hogy mindig a következő film felé kacsingattam, mert hajtott a kíváncsiság, de ez az én hülyeségem.

Nyilván a rock zenekart bemutató rész a kedvencem, annak ellenére, hogy itt van néhány mesterkélt mozdulat.

A Dadaizmusnál ismét meghökkentő a helyzet, egy temetésen kántálja el destruktív monológját a színésznő.

A tanárnő bőrébe bújt Cate irtó vicces, és pont attól lesz humoros, hogy mennyire nem viccel. Tök komolyan bíztatja a tanulókat az egyediségre, majd azzal a lendülettel folytja is el annak minden megnyilvánulását.

Elgondolkozunk arról, hogy mi is a művészet? Talán maga az Élet? A műélvezet emberek csoportjának kizárólagossága csupán? Vagy talán a jövőbe vetett hit, az új irányok utáni vágyakozás valamint annak cáfolata, hogy:

A JELENKOR ÖSSZES MŰVE HAMIS!

Borítókép forrása: index.hu

MAMMA MIA 2 A film, ami fáj…

Tényleg nagyon akartam, hogy jó legyen a film, sőt az igazat megvallva el sem tudtam képzelni más opciót. Sokat nem olvastam utána, de hát, hogy lehetne gyenge egy olyan film, amiben ABBA dalok vannak, ami tengerparton játszódik és ilyen színészgárda fémjelzi. Így elég váratlanul ért ez a sokkhatás! Nyilván arra azért fel voltam készülve, hogy magamba nézésre, mély gondolatokra itt nem lesz szükség, de hát ez egy könnyed műfaj.

Ültem és naívan vártam, hogy elrepítsen a cselekmény. Vártam és vártam, közben próbáltam feldolgozni a rám ömlő giccset. Az első rész is „csöpögött” de az nem volt talmi, ott volt varázslat. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem voltak olyan részek, amik felderítettek, sőt az a jelenet, amiben Sophie és Sky egymással beszél, utóbbi épp NYC-ben, mondhatni zseniális. Olyan elképesztően van összevágva a görögországi (se) helyszín a NY-ival, hogy csak kapkodtam a fejem. A párbeszéd dinamikája a vágásokkal, a szuper zseniális terekkel, bútorokkal, a színek harmóniája, mind szemet gyönyörködtető volt, imádtam!

DE! Sajnos sok helyen megbicsaklik a film története, kommersz az egész úgy ahogy van és ezen az sem segít, hogy:

  • Andy Garcia szerepel a filmben- mert-miért kellet ezt elvállalnia? Mi lett a sármos pasiból, akinek a nézése filmvásznon keresztül is igéző volt? Alig tudom elhinni, hogy ugyanaz a színész, aki a Dead Again-ben ripoterként nyűgözött le (1991), igaz a hatáshoz kellett Kenneth Branagh zseniális rendezése is. Itt egy pocakos, uncsi fazon kidolgozatlan karakter.
  • Cher-t is láthatjuk, mint nagymama. Mert önmaga iróniája. Szeretnék inkább úgy emlékezni rá, ahogy Bowie-val 1975-ben egy stúdióban énekli a Young Americans-t geometrikusra vágott vörös hajjal és baromi ösztönös mozdulatokkal.
  • Meryl Streep visszatért. Mert erőtlen és hiteltelen az alakítása. Erőltetett, hogy egyáltalán feltűnik a filmben és amikor a fátyolos fénybe tűnő jelenetben kihátrál a kápolnából és közben becsukja maga előtt a kétszárnyú ajtót, nahát ott azt gondoltam, hogy ennél nincs lejjebb. Megjegyzem, soha nem gondoltam volna, hogy róla valaha ilyet fogok gondolni, nemhogy leírni, mert egyszerűen rajongok érte!

Nekem sehogy sem illik a műfajba, hogy Christine Barancki a vaginájáról beszél. Indokolatlan vulgaritás, nagyon kínos, inkább káromkodna egy ordasat.

A többi szereplő hozta a formáját, bár az sokat elárul, hogy Pierce Brosnan közelijéinél csak a fogát tudtam figyelni, a felső tökéletes hollywoodi, viszont az alsó eredeti és elszíneződött fésületlen, engem ez nagyon zavart.

A végét tényleg fáj leírni, így rövidre fogom. Össztánc. Mindenki táncol és énekel mindenkivel, a saját fiatalkori énjével is.

Na ezt már tényleg nem akartam látni!