Call me by your name

The Psychedelic Furs – Love My Way. Ez a szám mostantól számomra eggyé vált a filmmel, ha meghallom, biztosan a 2 jelenet közül valamelyik, vagy mindkettő fog peregni a fejemben. Tudom, hogy ez elég in medias res, de annyira a hatása alatt vagyok, hogy képtelen vagyok tematikusan gondolkozni.
Az egész film érzésekről, hangulatról szól, a vágyakozásról és szenvedélyről. Talán ezért néztem meg újra, és azt hiszem még sokszor fogom is.
Először moziban láttam egy francia filmhéten és egy vígjáték után második filmként ültünk be rá. Tökéletes levezetés volt, az egyébként briliáns komédia után.
Egy egyszerű nyári kalandról szól a film… Na nem! Két férfi egymásra találásáról, és ennél sokkal, de sokkal többről. Az útkeresésről, arról, hogy milyen különleges is lehet egy szülő-gyerek kapcsolat. Mennyivel sokszínűbb a világ, ha valaki művelt! Hány árnyalatot lehet felfedezni az életből! Itt egy többnyelvű család életébe csöppenünk bele. A 80-as években járunk, és a nyarat egy XVII. századi villában töltik.
Milyen óriási szerencséje volt a rendezőnek, hogy megtalálta Timothée Chalametet az egyik főszerepre! A srác három nyelven beszél, de a filmben még hitelesen zongorázik és gitározik is. Annyira, de annyira természetes a játéka! Az arca, a mimikája egyszerűen csodás!
Ez a fiú lenyűgöző, amivel egy interjúban Ellen DeGeneres is szembesíti is, hozzátéve, hogy fiúk és lányok egyaránt rajonganak érte! Zavarba is jön tőle rendesen…
Te jó ég! Még meg sem említettem Armie Harmert, aki méltó partnere Elionak és elég jól rezonálnak együtt.
Ő is szép, meg magas is, és harmonikus a testfelépítése. Igazán jól hozza az intelligens, sármos, laza amerikait (talán, mert az), aki a kelleténél többször mondja, hogy „later”. Ebben a történetben viszont volt lehetősége megmutatni, hogy ezeknél jóval több. A szépség önmagában unalmas és közhelyes, de itt minden mögött tartalom van és így egyszerűen gyönyörűvé válik.
Szóval a zene… tökéletesen passzol a 80-as évek hangulatához, a retro, agyonhordott Converse one star bőr magasszárú, a ciki sortok, a walkman, a sok kazetta, és nem utolsó sorban a régi autók. A bevezetőben említett scene-ek: disco egy kerthelységben, itt hangzik el először a The Psychedelic Furs szám. Itt még kapcsolatuk elején tartanak. De amikor másodszor halljuk meg, az már az utolsó harmad, szerelmük beteljesülése és egyben annak végének teljes bizonyossággal való tudata. Egy pár autójában szól a zene és ők mellette táncolnak -ezt a képet el tudom képzelni a falon, és tuti nem unnám meg-, csatlakoznak hozzájuk, nevetgélnek, kergetőznek.
Üdítő intellektus hatja át az egész filmet, a műtárgyakhoz való viszonyuk, ahogy szavak eredetéről társalognak, és filozofálgatnak. Ehhez tökéletes a látvány, a régi kastély antik tárgyakkal, a temérdek könyv, a kertben a fa alatt felállított asztal a kimaradhatatlan gyertyával. A sokféle ember, ahogy a legnagyobb természetességgel váltanak az angol, a francia és az olasz nyelv között. A kőből épített, minimum múltszázadi medence, a csodás tájak, az olasz kisváros…
Mesés minden, egyszerűen nem akarom, hogy véget érjen. A film csúcspontja az apa párbeszéde Elioval. Az életről beszél és olyan fokú elfogadást, szeretet megnyilvánulást látunk, ami tényleg szívet melengető.
De egyszer minden véget ér, és ennek Luca Guadagnino meg is adja a módját. Eliot látjuk, akinek hosszú percekig csak az arcára fókuszál kamera, közben szól a melankólikus hangvételű szám (Visions of Gideon – Sufjan Stevens). A háttérben zajlik tovább az élet, de csak elmosódva látjuk. Elio arcán minden érzelem látszik.
Annyira sokatmondó a maga cselekvés nélküliségében.
Semmi külcsín, szájbarágás, csak egyszerűen elengedés…

Jared Leto

Mikor lett Jared Leto ilyen menő? Bár életrajzát olvasva a siker már gyerekkorában kódolva volt. Az aki sok időt tölt művészek között, gondolom nem lehet más, mint nyitott, érdeklődő. Ha még tehetséget is kapott a Jóistentől, akkor elég jó csomaggal indul, amit Ő megerősített azzal, hogy művészeti iskolában tanult tovább, majd a filmkészítés területén képezte magát.
Mindezek ellenére korai filmjeiben én csak egy „szomszéd fiút” látok benne. A Rekviem egy álomért című filmben nagyon jó, szuper a film is, mégsem mondanám feledhetetlennek sem a játékát, sem őt magát. Inkább a villanásszerű vágások, amik egyedivé teszik a filmet.
Aztán ott van az Amerikai pszicho az örök kedvenc! Szegény csúfos véget ér ahogy Christian Bale egy baltával szisztematikusan kivégzi. Eléggé beég az ember agyába ez a jelenet, mert a pszichopata főhős beteges részletességgel készül tettére. Tökéletes yuppi életmód, minimalista lakás, aminek fehér padlószőnyegét előre gondosan leragasztja újsággal. Kikészíti az átlátszó esőköpenyt, ami majd a ruháját védi, a baltát ami makulátlanul csillog -egyelőre- de még a zenét is tudatosan választja ki. Aztán lesújt és közben zenesztétikai előadása mellett szavakba önti dühét is, ami pusztán abban gyökerezik, hogy kollégáját trendibbnek látja.
Epizódszerepe van egy másik kultfilmben is, a Harcosok klubjában Brad Pittel, és itt is vérben úszva végzi.
És egyszer csak feltűnik a Mielőtt meghaltam című filmben brutálisan lefogyva, na jó, inkább elfogyva és androgün szerűvé átalakulva. És sikerül neki a lehetetlen, kitűnni Matthew McConaughey mellől. De nemcsak egyszerűen kitűnik, hanem megkapja élete első Oscar-díját is és egyáltalán nem érdemtelenül. Csodálatos a játéka, érzelemgazdag, tele árnyalatokkal. Nagyon nem egy egyszerű férfi női ruhában szitu.
Döbbenetes átalakulásokra képes, fogy és hízik, izmosodik vagy éppen teljesen leépíti az izomzatát, mindent alárendelve az aktuális szerepnek. Elképesztő tudatos, amihez talán vegán életmódja is hozzájárul. Szinte kortalan.
Létezik egy ezzel párhuzamos élete a 30 Seconds to Mars, aminek énekes zeneszerzője. Azt gondolom ez a szerelemgyerek az életében, hiszen sokat koncertezik, arról nem is beszélve, hogy bátyjával alapították a zenekart.
Sajnos tisztán látható, hogy a kezdetben őrült jó alt-rock zenét játszó banda szép lassan átment pop-rock zenét játszó mainstream csapattá. Míg Jared Leto személyes imidzse épül, a zenekar egészében inkább a könnyen emészthető, eladható popzene felé tart, sőt pontosabb megfogalmazás, hogy 2018-ra már meg is érkezett oda.
A fájdalmasan nagy különbséget jól mutatja, ha egymás után hallgatjuk meg a 2002-es Capricont, ami elképesztően ütős, nyers hangzásvilág, zseniális gitárzene, ösztönös ének. Itt nagyon hiteles az „útkeresős” szöveg. Majd egy hirtelen mozdulattal váltsunk a This is a war-ra. Hmm…utóbbinál is van üzenet, de annak súlyához mérten a pop hangszerelésű dal nagyon abszurd, és amikor a végén felhangzik a kórus, na az már konkrétan „We are the World” feeling. Majd megérkezünk a szintipop hangzásvilághoz az utolsó lemezzel. Az ének modoros és szörnyen érződik az effect használata. A szövegben bibliai utalások vannak, de nem alkot egységet a zene a szöveg és az ének.
Szerintem manapság Jared egyszerűen eljátsza a popsztárt, és mivel zseniális színész, ettől lesz annyira jó a színpadon! Elkezdte kitolni a határokat az öltözködésében, és az, hogy mindent bevállal, állati jól áll neki. Stílusikon lett. Ő simán hord sárgát rózsaszínnel, macigatyát inggel, csillogós pancsót és még sorolhatnám. Magasról tesz a konvenciókra. Egy ideje nyomja a Jézus alterego stílust, és amikor a Strandfesztiválon kijött a színpadra, kicsit én is elhittem, hogy valami földöntúli jelenséget látok. Annyira tudja magáról, hogy jó, és adott pillanatban ettől annyira megkérdőjelezhetetlen amit csinál. Azt hiszem az összes zenével kapcsolatos negatívum ellenére „bekajáltam” a show-t.
Szóval láttam és hallottam Jared Letot és engem meggyőzött, hogy Ő az egyik legjobb előadó a mai pop-rock felhozatalban. Szívből kívánom, hogy zeneiségében találjon vissza a gyökereihez. Most pedig levezetésképpen meghallgatom a Foo Fighterstől a The Pretender-t.
A zene legyen veletek! 🙂

Borítókép forrása: google

MANIFESTO- Cate Blanchett az istennő!

A várban mindenki a Frida Kahlo kiállításra megy, ahol komoly sorbanállás van, közben pedig egészen múlt hétig meg lehetett nézni Julian Rosefeldt Manifsto-ját, amiben Cate Blanchet szereplésével 13 kisfilmben mutat be különböző társadalmi rétegből élethelyzeteket. Eszközként a mára már -azt gondolhatnánk- elavult kiáltványt használva.

A kiállítás előterében egy idővonalon láthatjuk a különböző irányzatokat a Szituacizmustól 1960-tól a Pop Art-on keresztül egészen a Performance-on át a Filmig. A másik falon egy keresztrejtvényszerű ábrázolásban a 13 filmrészlet címe, az „izmus” megnevezése és a karakter fotója látható, így mire belépünk a terembe, azt hihetnénk, nagyjából képben vagyunk, hogy mire is számíthatunk. Ekkor a bevezető utáni első résznél borul minden és csak nézek ki a fejemből. A kiállítást életrehívó művész nem tagadta meg építész múltját, mert olyan hatásosan jeleníti meg a Szituacionizmus atmoszféráját a drónnal is felvett betonrengeteggel, hogy szinte összenyom, rám telepszik az egész. Olyan érzés, mint mikor nem tudok feljönni a víz alól. Egy ponton Cate kinéz a story-ból és belefröcsögi az arcomba furcsa szavak sokaságát a burzsoáziáról, a kapitalizmusról, Mi ez? Ez a nő elképesztő! Az rendben van, hogy Oscar-díjas, meg beugrik róla a Bábel Brad Pittel meg a Blue Jasmin, de ezt álmomban nem gondoltam volna.

Olyan elképesztő hasonulás ez a szereppel, hogy saját személyisége teljesen megszűnik létezni. Átlényegülés és játék, mindegy, hogy férfivé, vagy nővé, prolivá, vagy sznobbá kell átváltozni, árad belőle minden.

Egy gond van, hogy innentől ennél jobbat nem, csak mást lehet csinálni.

Megyek tovább, jön a bróker, látom a nyomasztó embergyárat, az üzleti világ uniformizált világát majd ahogy távolodik a kép, már csak hangya mindenki, aki addig jelentősnek érezte magát. Minden viszonylagos, néha el kell távolodni és messzebbről ránézni az őrült fontosságunkra…

A filminstallációk úgy vannak programozva, hogy egy adott időben fordul ki mindegyik történetből a szereplő, kántálni kezdi a kiáltványt -furcsa módon, minden egyes alkalommal más hangról kezdve- és ekkor összeadódik a teremben lévő hatás. Nagyon működik! Gyarlóságom bizonyítja, hogy mindig a következő film felé kacsingattam, mert hajtott a kíváncsiság, de ez az én hülyeségem.

Nyilván a rock zenekart bemutató rész a kedvencem, annak ellenére, hogy itt van néhány mesterkélt mozdulat.

A Dadaizmusnál ismét meghökkentő a helyzet, egy temetésen kántálja el destruktív monológját a színésznő.

A tanárnő bőrébe bújt Cate irtó vicces, és pont attól lesz humoros, hogy mennyire nem viccel. Tök komolyan bíztatja a tanulókat az egyediségre, majd azzal a lendülettel folytja is el annak minden megnyilvánulását.

Elgondolkozunk arról, hogy mi is a művészet? Talán maga az Élet? A műélvezet emberek csoportjának kizárólagossága csupán? Vagy talán a jövőbe vetett hit, az új irányok utáni vágyakozás valamint annak cáfolata, hogy:

A JELENKOR ÖSSZES MŰVE HAMIS!

Borítókép forrása: index.hu

MAMMA MIA 2 A film, ami fáj…

Tényleg nagyon akartam, hogy jó legyen a film, sőt az igazat megvallva el sem tudtam képzelni más opciót. Sokat nem olvastam utána, de hát, hogy lehetne gyenge egy olyan film, amiben ABBA dalok vannak, ami tengerparton játszódik és ilyen színészgárda fémjelzi. Így elég váratlanul ért ez a sokkhatás! Nyilván arra azért fel voltam készülve, hogy magamba nézésre, mély gondolatokra itt nem lesz szükség, de hát ez egy könnyed műfaj.

Ültem és naívan vártam, hogy elrepítsen a cselekmény. Vártam és vártam, közben próbáltam feldolgozni a rám ömlő giccset. Az első rész is „csöpögött” de az nem volt talmi, ott volt varázslat. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem voltak olyan részek, amik felderítettek, sőt az a jelenet, amiben Sophie és Sky egymással beszél, utóbbi épp NYC-ben, mondhatni zseniális. Olyan elképesztően van összevágva a görögországi (se) helyszín a NY-ival, hogy csak kapkodtam a fejem. A párbeszéd dinamikája a vágásokkal, a szuper zseniális terekkel, bútorokkal, a színek harmóniája, mind szemet gyönyörködtető volt, imádtam!

DE! Sajnos sok helyen megbicsaklik a film története, kommersz az egész úgy ahogy van és ezen az sem segít, hogy:

  • Andy Garcia szerepel a filmben- mert-miért kellet ezt elvállalnia? Mi lett a sármos pasiból, akinek a nézése filmvásznon keresztül is igéző volt? Alig tudom elhinni, hogy ugyanaz a színész, aki a Dead Again-ben ripoterként nyűgözött le (1991), igaz a hatáshoz kellett Kenneth Branagh zseniális rendezése is. Itt egy pocakos, uncsi fazon kidolgozatlan karakter.
  • Cher-t is láthatjuk, mint nagymama. Mert önmaga iróniája. Szeretnék inkább úgy emlékezni rá, ahogy Bowie-val 1975-ben egy stúdióban énekli a Young Americans-t geometrikusra vágott vörös hajjal és baromi ösztönös mozdulatokkal.
  • Meryl Streep visszatért. Mert erőtlen és hiteltelen az alakítása. Erőltetett, hogy egyáltalán feltűnik a filmben és amikor a fátyolos fénybe tűnő jelenetben kihátrál a kápolnából és közben becsukja maga előtt a kétszárnyú ajtót, nahát ott azt gondoltam, hogy ennél nincs lejjebb. Megjegyzem, soha nem gondoltam volna, hogy róla valaha ilyet fogok gondolni, nemhogy leírni, mert egyszerűen rajongok érte!

Nekem sehogy sem illik a műfajba, hogy Christine Barancki a vaginájáról beszél. Indokolatlan vulgaritás, nagyon kínos, inkább káromkodna egy ordasat.

A többi szereplő hozta a formáját, bár az sokat elárul, hogy Pierce Brosnan közelijéinél csak a fogát tudtam figyelni, a felső tökéletes hollywoodi, viszont az alsó eredeti és elszíneződött fésületlen, engem ez nagyon zavart.

A végét tényleg fáj leírni, így rövidre fogom. Össztánc. Mindenki táncol és énekel mindenkivel, a saját fiatalkori énjével is.

Na ezt már tényleg nem akartam látni!

FLUOR A költő és a Wellhello

Mire kaptam fel először a fejem? Hát erre: „…na megyek megkérdem mit iszom…”.

Azon felül, hogy kitört belőlem a röhögés, számomra ebben a mondatban minden benne van a mai korosztályról. A férfi-nő kapcsolat totális megváltozása, az ismerkedés mikéntje, az ego előtérbe kerülésbe az utóbbi évtizedben. Szinte látom, ahogy odamegy a bárpulthoz, mert Fluor képekkel mesél.

A Wellhello-jelenség az, hogy a nagyszínpadhoz elég volt csupán pár hónap, és berobbantak a köztudatba. Mondhatnám, hogy a semmiből, de ismert a zenei előéletük, így erre most térek ki. Inkább a siker mértéke és gyorsasága, ami döbbenetes volt.

Utoljára az EFOTT-on láttam őket, és persze volt minden, tűzijáték profi táncos csajok (nem kamu nők, hanem vérprofik, eredeti alkatrészekkel), volt pénzgyártó pisztoly és jókedv.

Feltűnően sokrétű volt a közönség, akiknek talán a Wellhello az egyetlen közös halmaza. Együtt énekelt nem csak több generáció, hanem pl. a „Nem olyan Lányt” az „olyan lány” és az is, aki érti a szövegben az iróniát. Ki érti ezt? Én nem…

Kedvencem a hipszter hegedűs, igazi bölcsész arc. Megtölti a zenét valami egyedivel, állati jól szól a hangszere és közben cuki fazon.

A brandingelt sapi, ami „ordít”, mégsem zavar, mert össze van rakva az egész este tökéletesre. Fluor intellektusa, ahogy kikacsint minden mondatából, és mindezt úgy csinálja, hogy teljes vállszélességgel a project mögött áll. És ott van mellette Diaz, aki mindezt halálosan komolyan veszi, ő a „szépfiú”, akinek jó a hangja és aki ettől pusztán komplementeri szerepben ragad, de kétségtelenül így együtt jó az egész, no meg persze zeneszerzői kvalitásait sem lehet elvitatni tőle. Egymásra építenek, tökéletes az összhang, haverok, együtt buliznak és attól hiteles, hogy senki nem akar többnek látszani.

John Newman volt a következő fellépő és annyira untatott a kiszakadt gatyájával együtt (na persze néhány éve Lenny Krawitz koncerten kiszakadt gatyójának volt hírértéke..), hogy nem bírtam nézni. Egyáltalán nem színpadra termett fazon. Nehézkes volt, sőt kimondottan suta, és még a zseniális hangszíne is kevés volt ahhoz, hogy érdekes legyen. Na de most nem róla van szó, csak a kontextus kedvéért került ide, úgyhogy ugorjunk vissza kortárs költőnkhöz.

És akkor ez: „…nem arany, de rajtad minden fénylik

megnéznék veled egy filmet félig”

Mennyivel több van ebben a két sorban, mint a szavak maguk?! Vajon tudatosan használ szóképeket, vagy csak az Istenadta tehetség birtokosa?

Volt szerencsém látni őt koncerten kívül is. Másfél-két éve voltam egy zártkörű rendezvényen, ami nagyon nem az ő közege volt. Kiss Tibi és Lovasi mellett volt a harmadik meghívott szövegíró. Szuper szervezés volt, hiszen három generáció, külön célcsoporttal, egyéni szövegalkotással. Teljesen más arcát láthattam és rájöttem, hogy ez a srác egyáltalán nincs elszállva, pedig olyat csinált, amit előtte még soha senki a magyar popzenében. Pontosan tudta a helyét a két „nagy” mellett, nem tolta túl magát, végig alázatos maradt.

Fáj a szívem, de most nem írok arról, hogy milyen volt Kiss Tibi, akinek még a gitárja is előkerült… Egyszeri és megismételhetetlen alkalom, felejthetetlen este volt!

Az „Odaút-ban kedvencem az alábbi pár sor, ami folyamatos gondolkozásra késztet (vajon metafora, vagy hasonlat?):

„Néha még elkapom az útból

Azt a kis darabot

Ahol padkán ülnek a pillanatok”

Kétség nem fér hozzá, hogy mennyire tudatos a srác, és az, hogy még a társadalmi szerepvállalás is fontos számára, csak hab a tortán. A „Retúrjeggyel” a fiatalkorúak áldozattá válását próbálja transzparensé tenni, amihez szomorúan, de igen érzékletesen passzol a mondat: „Idegen helyen, idegen tapintások koptatnak”.

A régi szőke visszarepít Fluor fiatal korába. A szöveg komplett egész, egy sztori, ami bírja a nyomtatást is. Egyben korrajz, amiben megjelenik a 90-es évek végének snake-je, és amikor „ …a ruhák sem voltak rosszak

Csak pont úgy néztek ki, mint a korszak”

Olyan természetességgel használ képszerű jelzőket, hogy egyszerűen nem lehet betelni vele.

A klip nagyon igényes, és nem attól, hogy sokat akarnak belerakni, hanem a jó ízléstől. A vágásoktól ütős a látvány, ahogy nem az arcunkba van tolva a kimaradhatatlan „jó csaj”, hanem mindig pont annyit láttat, ami még éppen…., mint egy művészfilmben. Szenzációs ötlet a legurított vörös szőnyeg, és közben belemászik a fülünkbe a dallam. A geg a végén azért erős, mert Karácson Tamás semmit sem vesz teljesen komolyan, még az első szerelmet sem.

A zene legyen veletek! 🙂

HAUPTSTRASSE 155. és még néhány dolog Berlinben…

1976-78 között Berlinben élt Bowie, ezért és még sokminden másért régóta szerettem volna megnézni az újraegyesült várost, mert távolról nagyon izginek látszott. East Side Gallery, Sony center, a Berlinare film fesztivál helyszíne, koncertek, és úgy általában a művészet. A top 10 látnivaló bemutatását és a, „hogyan nézzük meg Berlint 2 nap alatt” összefoglalót most mégis kihagyom. A májusi Tears For Fears koncert elég jó apropónak tűnt, ezért nekiindultunk. Ne aggódjatok, vissza fogok kanyarodni az első mondat folytatásához és egyszer csak összeér majd a történet.

Egy nappal előbb érkeztünk, hogy ne legyünk nagyon lestrapálva a hosszú út miatt. „Legszebb ruhánkban” megérkeztünk a Tempodrom-hoz, ahol két-három ember nézelődött. Se plakát, se zaj, emberek meg pláne sehol. Nem nyújtom hosszúra a story-t, a koncertet elhalasztották 2019-re, így még lesz lehetőségünk megismerni a várost. Szóval fogjuk fel lehetőségnek. Váltottunk pár szót egy cseh lúzer társunkkal, azért Ő egy kicsit kisebb távot tett meg. Persze ilyenkor jön, a mi lett volna, de az egyenlő a ninccsel. Szóval kár az időt vesztegetni rá. Így az első (és a második) sokkon túllendülve újraprogramoztuk magunkat és elmentünk lecsekkolni, hol lakott Bowie, és úgy egyáltalán elkapni valamit a 70-es évek végének életérzéséből. A Neues Ufer bár, ahol Iggy Pop-pal iszogatott, a fotók a falon, a ház, a Hauptstrasse 155. az emléktáblával. Itt készült többek között a „Heroes” Brian Eno és Tony Visconty közreműködésével a Berlin trilógia részeként. Ez az alkotási folyamat nagyon fontos volt Bowie-nak, hiszen teljesen leamortizálva érkezett meg a városba, és bár nem sikerült egyik napról a másikra kijózanodnia, mégis elindult egy tisztulási folyamat. Sűrűn átjártak Kelet-Berlinbe. Teljesen elvegyült a helyiek között, nagyon puritán életforma volt ez. A Checkpoint Charlie közelében lévő Hansa stúdióban dolgoztak, amit a háború alatt eredetileg a Gestapo tisztjei bálteremnek használtak. Milyen döbbenetes érzés lehetett azok között a falak között alkotni! Bowie általában a felvétellel egy időben írta a szövegeket, el tudom képzelni milyen erős hatással lehetett rá ez a súlyos történet.

És itt álljunk meg egy szóra!

Kis hazánkban a szocializmusban, ekkor ezeket hallgattuk (a teljesség igénye nélkül): Apostol, Hungária, Korda György, Kovács Kati, (régi) Beatrice, Máté Péter, LGT, és bár néhányukat nagyra tartom, azért sokkoló a párhuzam. Na jó, egy kiegészítés, a Beatrice „Ki csinál szódát” lemezét bírtam. Amíg pl. Angliában Brian Ferry alakítja a közízlést, addig mi a Lady „N”-t énekeljük lelkesen. Akkor mit csodálkozunk azon, hogy napjainkban a zenecsatornákon szörnyű tartalmakat lehet látni és ezek szerint igény is van rá?!! Felnőtt egy generáció akihez csak részben jutott el bármi a „Nagyvilágból”, így hallgatták és hallgatják a mai napig, amit eléjük raknak.

Nos a kis kitérő után vissza a berlini kiruccanásunkhoz, melynek befejezéseként adtunk a kulináris élvezeteknek is, végigjártuk a Markthalle Neun csütörtökönként megrendezésre kerülő street food fesztiválját, és odafelé beugrottunk még a Ramones bárba is. Februárban újra Berlin!

A zene legyen Veletek:-)

LUCERNA, Prága

Lucerna Music Bar, a kedvenc helyem Prágában. Sokféle program van, de mindjárt kiderül, hogy melyiket bírom nagyon! Örök hála Viki barátnőmnek, hogy elvitt ide néhány éve.

Én a 80’s&-90’s video party-t szeretem, öööö, igen, és,  hogy miért? Mert felszabadító! Régi zenék abból korból: Madonna, Michael Jackson, Roxette, Cindy Lauper, Alphawille, Pet Shop Boys, Sandra, Kim Wilde, Boy George, CC Catch, Seal, Queen, Rick Astley, Prince, Bananarama, Yazoo, Erasure, New Kids on the Block, Backstreet Boys, NSYNC, Take That, na jó a lánybandák előtt még leállok… és majdnem kihagytam a Eurytmics-et, pedig a Sweet Dreams, vagy annak feldolgozása nélkül még ma is nehéz egy bulis estét elképzelni.Szóval van miből válogatni! Van persze önjelölt, aki pogózik a színpadon, imádja, ha nézik és nyilván, nem lehet nem nézni!

Kicsit lepattant a helyszín. Semmi extra és ettől olyan természetes a közeg. Rettentő sokan vannak, igaz csak 11 körül indul be igazán a hely, de onnan nincs megállás. Van egy karzat rész, ahonnan rálátni a tánctérre. Több bár is van és elég jó áron van az ital, bár nem túl igényes, azt el kell ismerni. De ez az egész nem erről szól!

Elsősorban az emberektől jó a hely. Sokfélék, rengeteg külföldi, ja, én is az vagyok! Nem kiöltözöttek, csak úgy vannak, amilyenek. Talán ez volt az első, ami feltűnt. Persze van egy-két túlkapás, de alapvetően olyan normális szerkóban vannak. Nem mű emberek állnak vigyázban és nézik egymást, netán kritizálják is, hanem elmennek bulizni, minden külcsín nélkül. A korosztály vegyes, de inkább 30+.

Amolyan „Élj a mának!” feeling.

Normális esetben nyilván nem hallgatom a fenti zenék nagy részét, de itt muszáj visítva énekelni!

Legközelebb újból megyek és azután is, aztán meg pláne…

https://www.musicbar.cz/en/

Gyertek Ti is, addig pedig…

A zene legyen Veletek:-)

LUCERNA