Csak egy előzenekar? Hát… nem sokáig!

Három csaj volt Iggy előtt, akik többnyire feldolgozásokat játszottak. Bejött nekik az élet, mert Sting is őket választotta korábban.

Az énekes, gitáros szőke-, aki Marilyn Monroe filmeken nevelkedett Blondie alterego, a billentyűs, gitáros barna-, aki Karenre hasonlít a Bananaramaból, és a nagyon terhes dobos csaj, aki annyira egyedi, hogy senki nem jut róla eszembe.

A nap még sütött, nagyon elő- hangulat volt, aztán egy ponton berántotta a színpad előtt ténfergőket -először- a látvány, mert irtó cukik voltak a csajok, majd a zene is. Hogy kerültek ide meteorként a semmiből?

A szintis egyben profi hegedűs is és többek között Beyonce zenésze volt, ami elég jó háttér egy saját banda összehozásához. Kicsit sem veszik magukat komolyan és tényleg olyanok, mint mikor lepattintom a felrázott bubis üccsi kupakját és kirobban belőle a cucc.

Volt feldolgozás (The Subways) és saját szám is, közben az énekesnek folyton kinyílt a ruhája, kikandikált az alatta lévő testrésze, bocccs, ami azért volt vicces, mert folyton elnézést kért érte, miközben az összes pasi a nyálát csurgatta és mert béna csatokkal próbálták-teljesen esélytelenül- rögzíteni a számok között. A terhes dobos csaj úgy tolta, hogy szerintem a rendezvényt biztosító mentősök támadóállásban álltak a backstage-ben.

És, hogy milyen zenét játszanak? Azt mondják bulshit POP. Én azt mondom, COOL POP-ROCKKKK, de mindenki döntse el maga…

https://www.youtube.com/watch?v=j4oE5R8EbiM&feature=youtu.be

https://www.facebook.com/cruelheartsclub/

A zene legyen veletek! 😊

Borítókép forrása: Instagram

Call me by your name

The Psychedelic Furs – Love My Way. Ez a szám mostantól számomra eggyé vált a filmmel, ha meghallom, biztosan a 2 jelenet közül valamelyik, vagy mindkettő fog peregni a fejemben. Tudom, hogy ez elég in medias res, de annyira a hatása alatt vagyok, hogy képtelen vagyok tematikusan gondolkozni.
Az egész film érzésekről, hangulatról szól, a vágyakozásról és szenvedélyről. Talán ezért néztem meg újra, és azt hiszem még sokszor fogom is.
Először moziban láttam egy francia filmhéten és egy vígjáték után második filmként ültünk be rá. Tökéletes levezetés volt, az egyébként briliáns komédia után.
Egy egyszerű nyári kalandról szól a film… Na nem! Két férfi egymásra találásáról, és ennél sokkal, de sokkal többről. Az útkeresésről, arról, hogy milyen különleges is lehet egy szülő-gyerek kapcsolat. Mennyivel sokszínűbb a világ, ha valaki művelt! Hány árnyalatot lehet felfedezni az életből! Itt egy többnyelvű család életébe csöppenünk bele. A 80-as években járunk, és a nyarat egy XVII. századi villában töltik.
Milyen óriási szerencséje volt a rendezőnek, hogy megtalálta Timothée Chalametet az egyik főszerepre! A srác három nyelven beszél, de a filmben még hitelesen zongorázik és gitározik is. Annyira, de annyira természetes a játéka! Az arca, a mimikája egyszerűen csodás!
Ez a fiú lenyűgöző, amivel egy interjúban Ellen DeGeneres is szembesíti is, hozzátéve, hogy fiúk és lányok egyaránt rajonganak érte! Zavarba is jön tőle rendesen…
Te jó ég! Még meg sem említettem Armie Harmert, aki méltó partnere Elionak és elég jól rezonálnak együtt.
Ő is szép, meg magas is, és harmonikus a testfelépítése. Igazán jól hozza az intelligens, sármos, laza amerikait (talán, mert az), aki a kelleténél többször mondja, hogy „later”. Ebben a történetben viszont volt lehetősége megmutatni, hogy ezeknél jóval több. A szépség önmagában unalmas és közhelyes, de itt minden mögött tartalom van és így egyszerűen gyönyörűvé válik.
Szóval a zene… tökéletesen passzol a 80-as évek hangulatához, a retro, agyonhordott Converse one star bőr magasszárú, a ciki sortok, a walkman, a sok kazetta, és nem utolsó sorban a régi autók. A bevezetőben említett scene-ek: disco egy kerthelységben, itt hangzik el először a The Psychedelic Furs szám. Itt még kapcsolatuk elején tartanak. De amikor másodszor halljuk meg, az már az utolsó harmad, szerelmük beteljesülése és egyben annak végének teljes bizonyossággal való tudata. Egy pár autójában szól a zene és ők mellette táncolnak -ezt a képet el tudom képzelni a falon, és tuti nem unnám meg-, csatlakoznak hozzájuk, nevetgélnek, kergetőznek.
Üdítő intellektus hatja át az egész filmet, a műtárgyakhoz való viszonyuk, ahogy szavak eredetéről társalognak, és filozofálgatnak. Ehhez tökéletes a látvány, a régi kastély antik tárgyakkal, a temérdek könyv, a kertben a fa alatt felállított asztal a kimaradhatatlan gyertyával. A sokféle ember, ahogy a legnagyobb természetességgel váltanak az angol, a francia és az olasz nyelv között. A kőből épített, minimum múltszázadi medence, a csodás tájak, az olasz kisváros…
Mesés minden, egyszerűen nem akarom, hogy véget érjen. A film csúcspontja az apa párbeszéde Elioval. Az életről beszél és olyan fokú elfogadást, szeretet megnyilvánulást látunk, ami tényleg szívet melengető.
De egyszer minden véget ér, és ennek Luca Guadagnino meg is adja a módját. Eliot látjuk, akinek hosszú percekig csak az arcára fókuszál kamera, közben szól a melankólikus hangvételű szám (Visions of Gideon – Sufjan Stevens). A háttérben zajlik tovább az élet, de csak elmosódva látjuk. Elio arcán minden érzelem látszik.
Annyira sokatmondó a maga cselekvés nélküliségében.
Semmi külcsín, szájbarágás, csak egyszerűen elengedés…

Jared Leto

Mikor lett Jared Leto ilyen menő? Bár életrajzát olvasva a siker már gyerekkorában kódolva volt. Az aki sok időt tölt művészek között, gondolom nem lehet más, mint nyitott, érdeklődő. Ha még tehetséget is kapott a Jóistentől, akkor elég jó csomaggal indul, amit Ő megerősített azzal, hogy művészeti iskolában tanult tovább, majd a filmkészítés területén képezte magát.
Mindezek ellenére korai filmjeiben én csak egy „szomszéd fiút” látok benne. A Rekviem egy álomért című filmben nagyon jó, szuper a film is, mégsem mondanám feledhetetlennek sem a játékát, sem őt magát. Inkább a villanásszerű vágások, amik egyedivé teszik a filmet.
Aztán ott van az Amerikai pszicho az örök kedvenc! Szegény csúfos véget ér ahogy Christian Bale egy baltával szisztematikusan kivégzi. Eléggé beég az ember agyába ez a jelenet, mert a pszichopata főhős beteges részletességgel készül tettére. Tökéletes yuppi életmód, minimalista lakás, aminek fehér padlószőnyegét előre gondosan leragasztja újsággal. Kikészíti az átlátszó esőköpenyt, ami majd a ruháját védi, a baltát ami makulátlanul csillog -egyelőre- de még a zenét is tudatosan választja ki. Aztán lesújt és közben zenesztétikai előadása mellett szavakba önti dühét is, ami pusztán abban gyökerezik, hogy kollégáját trendibbnek látja.
Epizódszerepe van egy másik kultfilmben is, a Harcosok klubjában Brad Pittel, és itt is vérben úszva végzi.
És egyszer csak feltűnik a Mielőtt meghaltam című filmben brutálisan lefogyva, na jó, inkább elfogyva és androgün szerűvé átalakulva. És sikerül neki a lehetetlen, kitűnni Matthew McConaughey mellől. De nemcsak egyszerűen kitűnik, hanem megkapja élete első Oscar-díját is és egyáltalán nem érdemtelenül. Csodálatos a játéka, érzelemgazdag, tele árnyalatokkal. Nagyon nem egy egyszerű férfi női ruhában szitu.
Döbbenetes átalakulásokra képes, fogy és hízik, izmosodik vagy éppen teljesen leépíti az izomzatát, mindent alárendelve az aktuális szerepnek. Elképesztő tudatos, amihez talán vegán életmódja is hozzájárul. Szinte kortalan.
Létezik egy ezzel párhuzamos élete a 30 Seconds to Mars, aminek énekes zeneszerzője. Azt gondolom ez a szerelemgyerek az életében, hiszen sokat koncertezik, arról nem is beszélve, hogy bátyjával alapították a zenekart.
Sajnos tisztán látható, hogy a kezdetben őrült jó alt-rock zenét játszó banda szép lassan átment pop-rock zenét játszó mainstream csapattá. Míg Jared Leto személyes imidzse épül, a zenekar egészében inkább a könnyen emészthető, eladható popzene felé tart, sőt pontosabb megfogalmazás, hogy 2018-ra már meg is érkezett oda.
A fájdalmasan nagy különbséget jól mutatja, ha egymás után hallgatjuk meg a 2002-es Capricont, ami elképesztően ütős, nyers hangzásvilág, zseniális gitárzene, ösztönös ének. Itt nagyon hiteles az „útkeresős” szöveg. Majd egy hirtelen mozdulattal váltsunk a This is a war-ra. Hmm…utóbbinál is van üzenet, de annak súlyához mérten a pop hangszerelésű dal nagyon abszurd, és amikor a végén felhangzik a kórus, na az már konkrétan „We are the World” feeling. Majd megérkezünk a szintipop hangzásvilághoz az utolsó lemezzel. Az ének modoros és szörnyen érződik az effect használata. A szövegben bibliai utalások vannak, de nem alkot egységet a zene a szöveg és az ének.
Szerintem manapság Jared egyszerűen eljátsza a popsztárt, és mivel zseniális színész, ettől lesz annyira jó a színpadon! Elkezdte kitolni a határokat az öltözködésében, és az, hogy mindent bevállal, állati jól áll neki. Stílusikon lett. Ő simán hord sárgát rózsaszínnel, macigatyát inggel, csillogós pancsót és még sorolhatnám. Magasról tesz a konvenciókra. Egy ideje nyomja a Jézus alterego stílust, és amikor a Strandfesztiválon kijött a színpadra, kicsit én is elhittem, hogy valami földöntúli jelenséget látok. Annyira tudja magáról, hogy jó, és adott pillanatban ettől annyira megkérdőjelezhetetlen amit csinál. Azt hiszem az összes zenével kapcsolatos negatívum ellenére „bekajáltam” a show-t.
Szóval láttam és hallottam Jared Letot és engem meggyőzött, hogy Ő az egyik legjobb előadó a mai pop-rock felhozatalban. Szívből kívánom, hogy zeneiségében találjon vissza a gyökereihez. Most pedig levezetésképpen meghallgatom a Foo Fighterstől a The Pretender-t.
A zene legyen veletek! 🙂

Borítókép forrása: google

MANIFESTO- Cate Blanchett az istennő!

A várban mindenki a Frida Kahlo kiállításra megy, ahol komoly sorbanállás van, közben pedig egészen múlt hétig meg lehetett nézni Julian Rosefeldt Manifsto-ját, amiben Cate Blanchet szereplésével 13 kisfilmben mutat be különböző társadalmi rétegből élethelyzeteket. Eszközként a mára már -azt gondolhatnánk- elavult kiáltványt használva.

A kiállítás előterében egy idővonalon láthatjuk a különböző irányzatokat a Szituacizmustól 1960-tól a Pop Art-on keresztül egészen a Performance-on át a Filmig. A másik falon egy keresztrejtvényszerű ábrázolásban a 13 filmrészlet címe, az „izmus” megnevezése és a karakter fotója látható, így mire belépünk a terembe, azt hihetnénk, nagyjából képben vagyunk, hogy mire is számíthatunk. Ekkor a bevezető utáni első résznél borul minden és csak nézek ki a fejemből. A kiállítást életrehívó művész nem tagadta meg építész múltját, mert olyan hatásosan jeleníti meg a Szituacionizmus atmoszféráját a drónnal is felvett betonrengeteggel, hogy szinte összenyom, rám telepszik az egész. Olyan érzés, mint mikor nem tudok feljönni a víz alól. Egy ponton Cate kinéz a story-ból és belefröcsögi az arcomba furcsa szavak sokaságát a burzsoáziáról, a kapitalizmusról, Mi ez? Ez a nő elképesztő! Az rendben van, hogy Oscar-díjas, meg beugrik róla a Bábel Brad Pittel meg a Blue Jasmin, de ezt álmomban nem gondoltam volna.

Olyan durva hasonulás ez a szereppel, hogy saját személyisége teljesen megszűnik létezni. Átlényegülés és játék, mindegy, hogy férfivé, vagy nővé, prolivá, vagy sznobbá kell átváltozni, árad belőle minden.

Egy gond van, hogy innentől ennél jobbat nem, csak mást lehet csinálni.

Megyek tovább, jön a bróker, látom a nyomasztó embergyárat, az üzleti világ uniformizált világát majd ahogy távolodik a kép, már csak hangya mindenki, aki addig jelentősnek érezte magát. Minden viszonylagos, néha el kell távolodni és messzebbről ránézni az őrült fontosságunkra…

A filminstallációk úgy vannak programozva, hogy egy adott időben fordul ki mindegyik történetből a szereplő, kántálni kezdi a kiáltványt -furcsa módon, minden egyes alkalommal más hangról kezdve- és ekkor összeadódik a teremben lévő hatás. Nagyon működik! Gyarlóságom bizonyítja, hogy mindig a következő film felé kacsingattam, mert hajtott a kíváncsiság, de ez az én hülyeségem.

Nyilván a rock zenekart bemutató rész a kedvencem, annak ellenére, hogy itt van néhány mesterkélt mozdulat.

A Dadaizmusnál ismét meghökkentő a helyzet, egy temetésen kántálja el destruktív monológját a színésznő.

A tanárnő bőrébe bújt Cate irtó vicces, és pont attól lesz humoros, hogy mennyire nem viccel. Tök komolyan bíztatja a tanulókat az egyediségre, majd azzal a lendülettel folytja is el annak minden megnyilvánulását.

Elgondolkozunk arról, hogy mi is a művészet? Talán maga az Élet? A műélvezet emberek csoportjának kizárólagossága csupán? Vagy talán a jövőbe vetett hit, az új irányok utáni vágyakozás valamint annak cáfolata, hogy:

A JELENKOR ÖSSZES MŰVE HAMIS!

Borítókép forrása: index.hu

MAMMA MIA 2 A film, ami fáj…

Tényleg nagyon akartam, hogy jó legyen a film, sőt az igazat megvallva el sem tudtam képzelni más opciót. Sokat nem olvastam utána, de hát, hogy lehetne gyenge egy olyan film, amiben ABBA dalok vannak, ami tengerparton játszódik és ilyen színészgárda fémjelzi. Így elég váratlanul ért ez a sokkhatás! Nyilván arra azért fel voltam készülve, hogy magamba nézésre, mély gondolatokra itt nem lesz szükség, de hát ez egy könnyed műfaj.

Ültem és naívan vártam, hogy elrepítsen a cselekmény. Vártam és vártam, közben próbáltam feldolgozni a rám ömlő giccset. Az első rész is „csöpögött” de az nem volt talmi, ott volt varázslat. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem voltak olyan részek, amik felderítettek, sőt az a jelenet, amiben Sophie és Sky egymással beszél, utóbbi épp NYC-ben, mondhatni zseniális. Olyan elképesztően van összevágva a görögországi (se) helyszín a NY-ival, hogy csak kapkodtam a fejem. A párbeszéd dinamikája a vágásokkal, a szuper zseniális terekkel, bútorokkal, a színek harmóniája, mind szemet gyönyörködtető volt, imádtam!

DE! Sajnos sok helyen megbicsaklik a film története, kommersz az egész úgy ahogy van és ezen az sem segít, hogy:

  • Andy Garcia szerepel a filmben- mert-miért kellet ezt elvállalnia? Mi lett a sármos pasiból, akinek a nézése filmvásznon keresztül is igéző volt? Alig tudom elhinni, hogy ugyanaz a színész, aki a Dead Again-ben ripoterként nyűgözött le (1991), igaz a hatáshoz kellett Kenneth Branagh zseniális rendezése is. Itt egy pocakos, uncsi fazon kidolgozatlan karakter.
  • Cher-t is láthatjuk, mint nagymama. Mert önmaga iróniája. Szeretnék inkább úgy emlékezni rá, ahogy Bowie-val 1975-ben egy stúdióban énekli a Young Americans-t geometrikusra vágott vörös hajjal és baromi ösztönös mozdulatokkal.
  • Meryl Streep visszatért. Mert erőtlen és hiteltelen az alakítása. Erőltetett, hogy egyáltalán feltűnik a filmben és amikor a fátyolos fénybe tűnő jelenetben kihátrál a kápolnából és közben becsukja maga előtt a kétszárnyú ajtót, nahát ott azt gondoltam, hogy ennél nincs lejjebb. Megjegyzem, soha nem gondoltam volna, hogy róla valaha ilyet fogok gondolni, nemhogy leírni, mert egyszerűen rajongok érte!

Nekem sehogy sem illik a műfajba, hogy Christine Barancki a vaginájáról beszél. Indokolatlan vulgaritás, nagyon kínos, inkább káromkodna egy ordasat.

A többi szereplő hozta a formáját, bár az sokat elárul, hogy Pierce Brosnan közelijéinél csak a fogát tudtam figyelni, a felső tökéletes hollywoodi, viszont az alsó eredeti és elszíneződött fésületlen, engem ez nagyon zavart.

A végét tényleg fáj leírni, így rövidre fogom. Össztánc. Mindenki táncol és énekel mindenkivel, a saját fiatalkori énjével is.

Na ezt már tényleg nem akartam látni!