A várban mindenki a Frida Kahlo kiállításra megy, ahol komoly sorbanállás van, közben pedig egészen múlt hétig meg lehetett nézni Julian Rosefeldt Manifsto-ját, amiben Cate Blanchet szereplésével 13 kisfilmben mutat be különböző társadalmi rétegből élethelyzeteket. Eszközként a mára már -azt gondolhatnánk- elavult kiáltványt használva.

A kiállítás előterében egy idővonalon láthatjuk a különböző irányzatokat a Szituacizmustól 1960-tól a Pop Art-on keresztül egészen a Performance-on át a Filmig. A másik falon egy keresztrejtvényszerű ábrázolásban a 13 filmrészlet címe, az „izmus” megnevezése és a karakter fotója látható, így mire belépünk a terembe, azt hihetnénk, nagyjából képben vagyunk, hogy mire is számíthatunk. Ekkor a bevezető utáni első résznél borul minden és csak nézek ki a fejemből. A kiállítást életrehívó művész nem tagadta meg építész múltját, mert olyan hatásosan jeleníti meg a Szituacionizmus atmoszféráját a drónnal is felvett betonrengeteggel, hogy szinte összenyom, rám telepszik az egész. Olyan érzés, mint mikor nem tudok feljönni a víz alól. Egy ponton Cate kinéz a story-ból és belefröcsögi az arcomba furcsa szavak sokaságát a burzsoáziáról, a kapitalizmusról, Mi ez? Ez a nő elképesztő! Az rendben van, hogy Oscar-díjas, meg beugrik róla a Bábel Brad Pittel meg a Blue Jasmin, de ezt álmomban nem gondoltam volna.

Olyan durva hasonulás ez a szereppel, hogy saját személyisége teljesen megszűnik létezni. Átlényegülés és játék, mindegy, hogy férfivé, vagy nővé, prolivá, vagy sznobbá kell átváltozni, árad belőle minden.

Egy gond van, hogy innentől ennél jobbat nem, csak mást lehet csinálni.

Megyek tovább, jön a bróker, látom a nyomasztó embergyárat, az üzleti világ uniformizált világát majd ahogy távolodik a kép, már csak hangya mindenki, aki addig jelentősnek érezte magát. Minden viszonylagos, néha el kell távolodni és messzebbről ránézni az őrült fontosságunkra…

A filminstallációk úgy vannak programozva, hogy egy adott időben fordul ki mindegyik történetből a szereplő, kántálni kezdi a kiáltványt -furcsa módon, minden egyes alkalommal más hangról kezdve- és ekkor összeadódik a teremben lévő hatás. Nagyon működik! Gyarlóságom bizonyítja, hogy mindig a következő film felé kacsingattam, mert hajtott a kíváncsiság, de ez az én hülyeségem.

Nyilván a rock zenekart bemutató rész a kedvencem, annak ellenére, hogy itt van néhány mesterkélt mozdulat.

A Dadaizmusnál ismét meghökkentő a helyzet, egy temetésen kántálja el destruktív monológját a színésznő.

A tanárnő bőrébe bújt Cate irtó vicces, és pont attól lesz humoros, hogy mennyire nem viccel. Tök komolyan bíztatja a tanulókat az egyediségre, majd azzal a lendülettel folytja is el annak minden megnyilvánulását.

Elgondolkozunk arról, hogy mi is a művészet? Talán maga az Élet? A műélvezet emberek csoportjának kizárólagossága csupán? Vagy talán a jövőbe vetett hit, az új irányok utáni vágyakozás valamint annak cáfolata, hogy:

A JELENKOR ÖSSZES MŰVE HAMIS!

Borítókép forrása: index.hu