Mire kaptam fel először a fejem? Hát erre: „…na megyek megkérdem mit iszom…”.

Azon felül, hogy kitört belőlem a röhögés, számomra ebben a mondatban minden benne van a mai korosztályról. A férfi-nő kapcsolat totális megváltozása, az ismerkedés mikéntje, az ego előtérbe kerülésbe az utóbbi évtizedben. Szinte látom, ahogy odamegy a bárpulthoz, mert Fluor képekkel mesél.

A Wellhello-jelenség az, hogy a nagyszínpadhoz elég volt csupán pár hónap, és berobbantak a köztudatba. Mondhatnám, hogy a semmiből, de ismert a zenei előéletük, így erre most térek ki. Inkább a siker mértéke és gyorsasága, ami döbbenetes volt.

Utoljára az EFOTT-on láttam őket, és persze volt minden, tűzijáték profi táncos csajok (nem kamu nők, hanem vérprofik, eredeti alkatrészekkel), volt pénzgyártó pisztoly és jókedv.

Feltűnően sokrétű volt a közönség, akiknek talán a Wellhello az egyetlen közös halmaza. Együtt énekelt nem csak több generáció, hanem pl. a „Nem olyan Lányt” az „olyan lány” és az is, aki érti a szövegben az iróniát. Ki érti ezt? Én nem…

Kedvencem a hipszter hegedűs, igazi bölcsész arc. Megtölti a zenét valami egyedivel, állati jól szól a hangszere és közben cuki fazon.

A brandingelt sapi, ami „ordít”, mégsem zavar, mert össze van rakva az egész este tökéletesre. Fluor intellektusa, ahogy kikacsint minden mondatából, és mindezt úgy csinálja, hogy teljes vállszélességgel a project mögött áll. És ott van mellette Diaz, aki mindezt halálosan komolyan veszi, ő a „szépfiú”, akinek jó a hangja és aki ettől pusztán komplementeri szerepben ragad, de kétségtelenül így együtt jó az egész, no meg persze zeneszerzői kvalitásait sem lehet elvitatni tőle. Egymásra építenek, tökéletes az összhang, haverok, együtt buliznak és attól hiteles, hogy senki nem akar többnek látszani.

John Newman volt a következő fellépő és annyira untatott a kiszakadt gatyájával együtt (na persze néhány éve Lenny Krawitz koncerten kiszakadt gatyójának volt hírértéke..), hogy nem bírtam nézni. Egyáltalán nem színpadra termett fazon. Nehézkes volt, sőt kimondottan suta, és még a zseniális hangszíne is kevés volt ahhoz, hogy érdekes legyen. Na de most nem róla van szó, csak a kontextus kedvéért került ide, úgyhogy ugorjunk vissza kortárs költőnkhöz.

És akkor ez: „…nem arany, de rajtad minden fénylik

megnéznék veled egy filmet félig”

Mennyivel több van ebben a két sorban, mint a szavak maguk?! Vajon tudatosan használ szóképeket, vagy csak az Istenadta tehetség birtokosa?

Volt szerencsém látni őt koncerten kívül is. Másfél-két éve voltam egy zártkörű rendezvényen, ami nagyon nem az ő közege volt. Kiss Tibi és Lovasi mellett volt a harmadik meghívott szövegíró. Szuper szervezés volt, hiszen három generáció, külön célcsoporttal, egyéni szövegalkotással. Teljesen más arcát láthattam és rájöttem, hogy ez a srác egyáltalán nincs elszállva, pedig olyat csinált, amit előtte még soha senki a magyar popzenében. Pontosan tudta a helyét a két „nagy” mellett, nem tolta túl magát, végig alázatos maradt.

Fáj a szívem, de most nem írok arról, hogy milyen volt Kiss Tibi, akinek még a gitárja is előkerült… Egyszeri és megismételhetetlen alkalom, felejthetetlen este volt!

Az „Odaút-ban kedvencem az alábbi pár sor, ami folyamatos gondolkozásra késztet (vajon metafora, vagy hasonlat?):

„Néha még elkapom az útból

Azt a kis darabot

Ahol padkán ülnek a pillanatok”

Kétség nem fér hozzá, hogy mennyire tudatos a srác, és az, hogy még a társadalmi szerepvállalás is fontos számára, csak hab a tortán. A „Retúrjeggyel” a fiatalkorúak áldozattá válását próbálja transzparensé tenni, amihez szomorúan, de igen érzékletesen passzol a mondat: „Idegen helyen, idegen tapintások koptatnak”.

A régi szőke visszarepít Fluor fiatal korába. A szöveg komplett egész, egy sztori, ami bírja a nyomtatást is. Egyben korrajz, amiben megjelenik a 90-es évek végének snake-je, és amikor „ …a ruhák sem voltak rosszak

Csak pont úgy néztek ki, mint a korszak”

Olyan természetességgel használ képszerű jelzőket, hogy egyszerűen nem lehet betelni vele.

A klip nagyon igényes, és nem attól, hogy sokat akarnak belerakni, hanem a jó ízléstől. A vágásoktól ütős a látvány, ahogy nem az arcunkba van tolva a kimaradhatatlan „jó csaj”, hanem mindig pont annyit láttat, ami még éppen…., mint egy művészfilmben. Szenzációs ötlet a legurított vörös szőnyeg, és közben belemászik a fülünkbe a dallam. A geg a végén azért erős, mert Karácson Tamás semmit sem vesz teljesen komolyan, még az első szerelmet sem.

A zene legyen veletek! 🙂